Ramesh S. Balsekar (1917–2009)

Forrás: IMLADRIS

A szabadság az egótól való szabadság. Az ego pedig nem más, mint a személyes cselekvőség érzete.

Ha valamilyen elvárásunk vagy kialakult képünk van arról, hogy milyennek kellene lennie egy gurunak, akkor azt Ramesh S. Balsekar személye hamar megingatja. Szinte biztos, hogy senki sem úgy képzeli el mesterét, mint testépítőt, tollaslabda játékost, golfozót, három gyermekes családapát vagy bankigazgatót. S ha ezek ráadásul egyszerre jellemzőek valakire...
   Mindazonáltal Ramesh S. Balsekar ideális kapocs Kelet és Nyugat között. Iskoláit részben Európában, Angliában végezte. Karrierje 1940-ben a Bank of India banktisztviselőjeként kezdődött, s innen is ment nyugdíjba vezérigazgatóként 1977-ben. Nem sokkal ezután egy folyóiratban olvasott egy bizonyos Nisargadatta Maharaj nevű gururól, aki az advaitát tanította, amely mindig is erősen foglalkoztatta Ramesht. Elment hát, hogy meghallgassa őt, és azonnal felismerte, hogy megtalálta mesterét. Néhány hónap után már ő Maharaj napi beszélgetéseinek tolmácsa, és nem sok időnek kellett eltelnie, hogy részesüljön a végső megértésben.
   Ramesh később könyv alakba szerkesztette Maharaj beszélgetéseit, amelyet további kötetek követtek. Ezek közül néhány már saját tapasztalatait írja le. Ilyen az 1999-ben napvilágot látott Who Cares?! (Kit érdekel?!) is, melyről Ramesh szellemi fia, Wayne Liquorman a következőt írja: „Végre van egy olyan könyvünk, amely a lehető legteljesebben és legvelősebben bemutatja a tanításodat. El sem tudom képzelni, hogy ennél jobban is meg lehetett volna csinálni.” Az alábbi részleteket ebből a kötetből válogattuk.

   Ez a tanítás számos tekintetben egyedülálló. Egy tanítás esetében az embernek általában jegyzetelnie kell, keményen kell tanulnia és használnia kell a gyakorlatban. Én viszont azt kérem tőled, hogy felejtsd el a tanítást. Dolgozzon csak magától! Ez nagyon fontos.
   Felejtsd el a tanítást, hiszen „ki” akar emlékezni rá? Az ego akar emlékezni a tanításra, és az ego akar elérni valamit azáltal, hogy használja. Ám ha elfelejted a tanítást, akkor a megértéshez vezető tanítás önmagától működésbe lép. Ha pedig nem a megértéshez vezet, akkor úgysem ér semmit! Tehát mindkét esetben felejtsd el! Egy tanítás vagy hatékony, vagy nem. Ha nem az, akkor nincs is mit beszélni róla. Ha hatékony, akkor pedig hasson!
   Vajon az ego részt akar-e venni a saját megsemmisítésében? Nem, az ego csakis azért akarja a tanítást, hogy felhasználhassa, hogy elérjen valamit – nem pedig a saját megsemmisítésére. Ha elfelejted a tanítást, akkor az egót felejted el, és a tanítás önmagától dolgozik.
   Az erőfeszítésed az akadály. Ezért mondom: felejtsd el a tanítást, még csak használni se próbáld! Engedd, hogy ez a megértés valamilyen szinten működésbe lépjen.
*
   Az én alaptanításom az, hogy minden, ami létezik, Tudatosság – senki sem hajt végre cselekedeteket. Semmi sem történik meg, hacsak Isten úgy nem akarja. Amikor „Istent” mondok, akkor nem egy mindenható entitásra gondolok, aki belül vagy kívül áll a megnyilvánult világon. „Istenen” a Forrást, a Tudatosságot értem – a kettősség nélküli Egyet –, amelynek visszatükröződésében történik a megnyilvánulás működése.
   A Buddha azt mondta: „A dolgok megtörténnek, a cselekedetek végbemennek, ám nincs azoknak egyéni cselekvőjük.” Ez az alap. Senki sem foglalhatta volna össze ezt egyszerűbben vagy tömörebben. A dolgok megtörténnek, a cselekedetek végbemennek, ám nincs azoknak egyéni cselekvőjük. Ha pedig nincs egyéni cselekvő, akkor az, hogy „ki” végzi el, nem is fontos. Ám ha az értelem felteszi a kérdést, és szüksége van válaszra, akkor azt a választ kapja: „Kinek a cselekedetei? Istené.”
*
   Mi a jelentősége a következő kijelentésnek: „Senki sem világosodhat meg”? Mit jelent ez? Ez a tanítás kiindulópontja. Azt jelenti, hogy balgaság bármelyik úgynevezett mesternek azt kérnie valakitől, hogy tegyen valamit a megvilágosodás elérése vagy megszerzése érdekében. Az én fogalmaim szerint ennek az egyszerű kijelentésnek az a gyökere, hogy a megvilágosodás annak a „valakinek” a megsemmisülése, aki „meg akar világosodni”. Ha létezik megvilágosodás – ami csakis akkor történhet meg, ha Isten úgy akarja –, akkor ez azt jelenti, hogy az a „valaki”, aki korábban meg akart világosodni, megsemmisült. Tehát senki sem érheti el a megvilágosodást, s ennélfogva senki sem élvezheti azt.
*
   Minden, ami létezik, egyetemes Tudatosság. A világegyetem mint olyan nem az egyetemes Tudatosság, de a Tudatosság a világegyetem, éppen úgy, mint ahogy a karkötő aranyból készült, ám az arany nem készült karkötőből. Akár létezik a megnyilvánult világ, akár nem, a Tudatosság jelen van, mint a szubjektív Abszolút... Nincs oksági kapcsolat a Tudatosság és a világegyetem között. Az igazság az, hogy egyedül a Tudatosság létezik, és benne rejlik abban, ami az univerzumként jelenik meg. Más szavakkal a Tudatosság és a világegyetem nem két dolog, amelyek között bármilyen kapcsolat állhatna fenn.
*
   Minden, ami létezik, Tudatosság. Amikor a nyugvó Tudatosság mozgásba lendül, megjelenik a megnyilvánult világ. A megnyilvánulás működése az élet, ahogy azt mi ismerjük. Semmi sem történhet az életben, ha a Forrás vagy a Tudatosság nem úgy akarja.
   Amikor az Isten akaratában való hit elveszik – még ez is Isten akarata! –, akkor felbukkan a jóság és az együttérzés. Amikor a jóság és az együttérzés eltűnik, akkor megjelennek az erkölcsi törvények. Amikor az erkölcsiség lehanyatlik, akkor felbukkannak a vallási dogmák. Mivel a vallás nem a magja, hanem a pelyvája az Istenben való hitnek, elkezdődnek a vallási háborúk.
*
Ahogy a tükör felszíne a tükörben visszatükröződő képben és azon kívül is létezik, éppúgy a legfőbb Önvaló is létezik a fizikai testben és azon kívül is.

Astávakra arra mutat rá ebben a fontos versszakban, hogy amik numenálisan vagyunk, az határozottan nem egy dolog vagy egy tárgy, ahogyan azt a személyes névmás szükségképpen sugallja, hanem sokkal inkább egy folyamat vagy háttér, mint a vászon, amelyen a mozgókép látható. A háttér hiányában egyáltalán nem lehetne megjelenés, jóllehet a fenomenális megnyilvánulás esetében maga a „háttér” – a Tudatosság – a felelős a megjelenésért, és az is alkotja azt. A lényeg, hogy ha csak nem történik meg a személytelenségbe való teljes „visszahúzódás”, akkor annak megvizsgálása, hogy „ki (vagy mi) vagyok én?”, hatásában túl egyszerű átmenetet jelenthet a fenomenalitásból a numenalitásba. Ekkor nem lenne meg az erő, hogy áttörjük az önazonosság képzetéből eredő kondicionálást, mely a feltételezett kötelékhez vezet. A személytelenségbe való közvetlen visszahúzódás az, ami nagyobb valószínűséggel előidézi a metanoesisként ismert megdöbbentő átváltozást, amely által megjelenik a hirtelen és azonnali meggyőződés, hogy az elkülönült egyéni entitással való önazonosítás sohasem létezett, és lényegében nem volt más, mint illúzió.
*
Éppúgy, ahogy a mindent átható tér az edényen belül és kívül is jelen van, úgy az örök és mindent átható Tudatosság is benne rejlik minden létezőben és dologban.

Úgy tűnhet, hogy az edény felszíne korlátozza és elhatárolja az edényben lévő teret, ám a teret, mint olyat nem korlátozhatja az edény, ami maga is a térben létezik. Ehhez hasonlóan, noha úgy tűnhet, hogy az egyetemes Tudatosságot korlátozza az egyéni pszicho-szomatikus apparátus, minden jelenségvilágbeli objektum pusztán látszat a Tudatosságban. Minden, ami létezik, Tudatosság, amely benne rejlik minden jelenségben. Olyannyira így van ez, hogy nem létezhet semmilyen jelenség a Tudatosság nélkül. Astávakra ebben a záró versszakban inkább az alap – a háttér és az immanencia – fontosságát hangsúlyozza, mint a személyes elem fontosságát, s így a végső hangsúly nem annyira az én igaz természetére, hanem sokkal inkább a személytelenségbe való visszahúzódásra fekteti. Ahelyett, hogy azt mondaná, a „te” igaz természeted Tudatosság, inkább azt hangsúlyozza, hogy minden, ami létezik – minden jelenségen belül és kívül – Tudatosság.
*
   A megvilágosodás pusztán az ellentétes irányú folyamat, amelyben a pszeudó-alany felismeri, hogy nem létezhet elkülönült létező, és a test-elme csupán eszközként funkcionálhat a Teljesség megnyilvánulásában. Amikor a cselekvőség érzete elenyészik, akkor a dualizmus visszatér az alapvető dualitásához. A dualitás egy lényegi mechanizmus a jelenségvilágban. A megvilágosodás így nem más, mint ez az ellentétes irányú folyamat, mely a dualizmustól halad a dualitás, a személyes cselekvőség érzetének vége felé. A lehető legmélyebb felismerés az, amikor az egyén ráébred, hogy nem elkülönült létező, hanem pusztán eszköz, amelyen keresztül a Teljesség vagy Isten működik. Ezt jelenti mindössze: átváltozást a cselekvőből a cselekvőség érzetének hiányába.
*
   Mi történik az álmodban, személyes álmodban? Az álmot megelőző pillanatban nem létezik számodra idő. Abban a másodpercben, ahogy elkezdődik az álom, megjelenik a tér és az idő. Haldokló öregek, folyók és évezredes hegyek – ez mind a személyes álomban történik, ami egy pillanattal előbb még nem létezett.
   Pontosan ez történik, amikor felébredsz. Megjelenik a megnyilvánult világ, a tér és az idő. Az idő és a tér szolgáltatja az alapot ahhoz, hogy feltűnjön a megnyilvánulás. A misztikusok mindig is ezt mondták, és most már a fizikusok sem tarják másképp: nem létezik tárgy a megfigyelés nélkül. Hogy megfigyeljük a háromdimenziós tárgyat, ami a térben kiterjed, időre van szükség. Ha tehát nincs tér, a háromdimenziós tárgy nem képes kiterjedni, és a térben kiterjedt háromdimenziós tárgy nem létezik, ha nem vizsgáljuk az időben. Maga a tér-idő a megnyilvánulás és a megnyilvánulás működésének alapja. A tér-idő a megnyilvánulással együtt jelenik meg. Az álombéli megnyilvánulás nem létezik egy pillanattal az álom kezdete előtt. Amikor az álom kezdetét veszi, a dolgok létrejönnek.
*
   Istennek az egyes test-elme organizmusra vonatkozó akaratát nevezem a test-elme organizmus sorsának, amely már a fogamzás pillanatában eldől. A fogamzás pillanatában már eldől annak az adott fogamzásnak a sorsa.

   Kérdés: Tehát felcserélhetjük azt a két szót, hogy Isten akarata és sors?

   A két dolog ugyanaz. Istennek az egyes test-elme organizmusra vonatkozó akarata a sors. Egy test-elme organizmus sorsa Isten akaratától függ.

   Eszerint tehát „te” nem tehetsz semmit, csak elfogadhatod ezt.

   Így igaz, valóban ezt mondom. Ha tehát egy fogamzásnak nem az a sorsa, hogy gyümölcseként kisbaba szülessen, akkor a fogamzás el fog vetélni. Talán az anya dönt az abortusz mellett. Hogy hány évig fog élni, és mi fog történni az életében, ha megszületik, az szintén sorsának része, ami viszont Isten akarata.
   Mi történik tehát egy gyilkosság esetében? Egy test-elme organizmust megöltek, és egy másik test-elme organizmus eszközként szolgált a gyilkossághoz. Akit megöltek, annak az volt a sorsa, hogy egy bizonyos test-elme organizmus megölje – ez a sors. Senki sem tudja, milyen halállal fog meghalni. Talán természetes halál lesz, talán baleset vet véget életének, talán gyilkosság, esetleg öngyilkosság. Tehát hogy melyik fog bekövetkezni e négy közül, az a fogamzás pillanatában eldőlt. Ha az a sorsa, hogy meggyilkolják, akkor ezt nem kerülheti el, ily módon kell meghalnia. Hogy mi történik azzal a test-elme organizmussal, aki elköveti a gyilkosságot, az következésképpen annak a test-elme organizmusnak a sorsa. Nem minden bűnesetre derül fény. Nem minden felderített bűncselekményt büntetnek meg. Az tehát, hogy elítélik-e a gyilkosságért, ami általa történt, vagy sem, a sorsától függ, Isten akaratától.
   Élt egy Teréz anyának nevezett test-elme organizmus, amely úgy volt programozva, hogy csak csodálatos dolgok történjenek általa. Ezek a csodálatos dolgok számos kitüntetést eredményeztek: béke Nobel-díjat, rengeteg más díjat és elismerést. Mi történt ebben az esetben? Én azt mondom, hogy nem volt Teréz anya, aki kapta volna ezeket a kitüntetéseket. Teréz anya csupán a neve annak a test-elme organizmusnak, amelynek az volt a sorsa, hogy megkapja őket.
   Másrészről létezik egy pszichopatikus organizmus. Egy pszichopata nem választotta azt, hogy pszichopata legyen. Ám úgy programozták, hogy azt tegye, amit a társadalom és a törvény gonosz, elfajzott cselekedetnek nevez. Tehát ilyen cselekedetek történnek ezen a test-elme organizmuson keresztül, amit ekképpen programoztak. A pszichopata test-elme organizmusának ez a sorsa. S hogy elítélik-e vagy sem, az is a sorsától függ. Ám a lényeg szerintem az, hogy egy Teréz anya test-elme organizmust ugyanaz a Forrás hozta létre, mint ami egy pszichopata test-elme organizmust. Mi csupán elfogadhatjuk Isten akaratát, nem próbálhatjuk megérteni azt. Mit gondolsz, miért?

   Nem próbálhatjuk megérteni Isten akaratát?

   Még csak meg sem próbálhatjuk, a következő okból kifolyólag: értelmünk igen korlátozott, míg Isten intelligenciája a teljes örökkévalóság. Hogyan érthetnénk hát meg Isten akaratát mi, akik ilyen korlátolt látásmóddal rendelkezünk? Nem tudjuk.

   Senki sem tudja?

   Senki, hiszen mindenki csupán kis része a teljes megnyilvánulásnak, ami a Forrás visszatükröződése. Mindössze annyit tehetsz, amit nem sokkal ezelőtt mondtál: elfogadhatjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ez minden!

   Ahogy elfogadod a dolgokat, eltűnnek a kérdések.

   Ez a lényeg. Hogy elfogadásnak vagy önátadásnak nevezed, az mindegy nekem. Azok, akik boldogabbak, ha Isten fogalmában gondolkoznak, jobban szeretik az önátadás szót. Az intellektuális alkatúak, akik jobban kedvelik az Energia vagy Forrás kifejezést, elfogadást használnak. A kettő ugyanazt jelenti. S mi az elfogadás és az önátadás? Mi ezek alapja? Az, hogy igazából nincs „én”, aki bármit is tehetne. Mi a végső pontja az elfogadásnak és az önátadásnak? Hogy igazából nincs „én”, aki bármit is tehetne. Valójában nem létezik „én”.
*
   Én azt mondom tehát, hogy ha egy gondolat merül fel, akkor az agy reagál arra, és te ezt a reakciót hívod „sajátodnak”. Látsz vagy hallasz valamit, az agy reagál erre, s te ezt nevezed saját cselekedetednek. Ám nem befolyásolhatod, hogy mi történik. Nem befolyásolhatod, hogy milyen gondolat merül fel benned. Nem befolyásolhatod, hogy mit látsz, hallasz, érintesz, szagolsz vagy ízlelsz. Ezért nem befolyásolhatod azt sem, hogy milyen gondolatok merülnek fel benned vagy hogy mit fogsz látni. Az agy valami olyanra reagál, amire nem vagy befolyással, s miképpen reagál az agy? A programozásának megfelelően – ami nem más, mint a gének és a kondicionáltság.
   Ha van egy személyi számítógéped, és betáplálsz valamit, akkor milyen lesz az eredmény? Pontosan olyan lesz, ami megfelel annak, ahogy a gép programozva lett. Mi mást tehet egy személyi számítógép, mint hogy programozásának megfelelően megadja a végeredményt? És ki táplálja be az adatokat? Nem a számítógép.
*
   Két szent sétál az utcán. Az egyik programozása szerint gyáva, míg a másik bátor. Mindketten látják, ahogy egy asszonyt bántalmaznak. Ezt látják, ez az az esemény, amelyre egyikük sem lehet hatással. Látva az asszony reménytelen helyzetét az egyik szent agya programozásának megfelelően reagál, és megmenti őt. Eközben komolyan megsebesíti a támadót, amiért letartóztatják és börtönbe vetik. A másik szent, minthogy programozása szerint gyáva, habozik, s végül nem tesz semmit. Az, aki programozása szerint bátor, elfogadja cselekedetei következményét, s hozzá hasonlóan a gyáva is így tesz. Az előbbi nem érez bűntudatot, míg az utóbbi nem gondolja azt, hogy bátrabban kellett volna cselekednie.
   A hétköznapi ember másképpen reagálna. Ha bátor lenne, akkor talán ugyanígy viselkedne, ám belebonyolódna a letartóztatás következményeibe: „Nem kellett volna megütnöm a támadót. Talán jobb lett volna, ha az asszonyt sorsára hagyom.” Ez a belebonyolódás. A szent egyszerűen elfogadná a következményeket. Egy hétköznapi gyáva ember lelkiismeret-furdalást érezne, ha nem segítene, vagy azt kívánná, bárcsak bátrabb lenne. Ez szintén belebonyolódás. A gyáva szent nem érezne így, ő elfogadná gyávaságát és annak következményeit, nem kívánva, hogy másképpen legyen programozva, vagy hogy bárcsak másképpen cselekedett volna.
   A belebonyolódás az ego, a gondolkodó elme ítélete. A működő elme csupán teszi, amire programozták, és elfogadja annak következményeit.
*
   Amikor arról beszélsz, hogy életünk miként elrendeltetett, és a robot vagy a számítógép hasonlatát használod, akkor ez nagyon korlátozónak tűnik: nincs választás, nincs szabadság. Én viszont azt tapasztalom, hogy eltölt a szabadság érzése.

   Igen, ez a lényeg. Tehát milyen fajta szabadságérzés jelenik meg? Miféle szabadság ez?

   Hogy nem számítógép vagyok, vagy robot.

   Pontosan! Ez az egésznek a lényege. Tehát szabadság, de mitől? Attól, ami korábban a számítógéppel azonosította önmagát. A számítógéptől való szabadságot jelenti, a számítógéppel való önazonosítástól való szabadságot. Most az az érzésed, hogy korábban úgy gondoltad, „te” a számítógép vagy, de most már tudod, hogy nem ez a helyzet. A számítógépet a Forrás vagy Isten használja, hogy olyan cselekedeteket idézzen elő, amelyeknek ezen a test-elme organizmuson keresztül kell megtörténniük. Ez így van?

   Régebben úgy gondoltam, hogy a szabadság a választás szabadsága, hogy azt tehetem, amit akarok...

   A szabad akarat.

   Igen. És most mindez veszni látszik...

   Tehát nincs szabad akarat. Ez nem hozza magával sem a bezáródás, sem a szabadság érzetét.

   Létezik egy teljesen másfajta szabadság: annak szabadsága, hogy egyáltalán nem bonyolódunk bele a dolgokba.

   Igen, a belebonyolódástól való szabadság. Az a tapasztalatod, hogy a belebonyolódás okozza a boldogtalanságot – ha nincs belebonyolódás, akkor boldogtalanság sincs. Valójában azt mondod, hogy a boldogtalanságtól vagy szabad, hiszen a belebonyolódástól vagy szabad. És ki az, aki belebonyolódik? Az ego. A szabadság az egótól való szabadság. Az ego pedig nem más, mint a személyes cselekvőség érzete. Tehát a szabadság végül is a személyes cselekvőség érzetétől való szabadság – úgy ennek, mint a többi test-elme organizmusnak az esetében. […]
   Ismétlem: a személyes cselekvőség érzetétől való szabadság az ego számára jelenti a szabadság elvesztését. Ebből ered a zavarodottság, hiszen még jelen van az ego azonosítása ezzel az Ashika nevű test-elme organizmussal. Az ego még megmarad, és szörnyen korlátozva érzi magát.
*
   Tehát ez a szabadság, amelyről beszélünk, szabadság a felelősségtől, a bűntudattól és a büszkeségtől. Ám a felelősségtől való szabadság nem jelenti a következményektől való szabadságot.
*
   Van egy elméletem, mely szerint az elmének két aspektusa van. Az egyik a majom-elme: a gondolkodó elme. Az elme, amely kérdéseket tesz fel, válaszokat is gyárt rá, ezekről a válaszokról további kérdéseket tesz fel, és ez így megy vég nélkül. Ez a majom-elme, vagy ahogy én nevezem, a gondolkodó elme.
   Egy másik arca is van az elmének, amit én működő elmének hívok. A működő elmére van szükségünk ahhoz, hogy éljük az életünket. A működő elme csak arra összpontosít, amit a körülmények között az adott pillanatban meg kell tenni. Nem törődik még azzal sem, hogy vajon az éppen végzett munka szükséges-e vagy nem. Nem törődik a következményekkel sem, és csupán az éppen végzett munkára összpontosít, nem pedig arra, hogy „ki” végzi a munkát.
*
   Azt mondod, hogy meg kellene szabadulnunk a gondolkodó elmétől?

   Nem. „Kinek” kell megszabadulnia a gondolkodó elmétől? „Az”, akinek meg kellene ezt tennie, az ego. Tehát ha ez Isten akarata és ennek a test-elme organizmusnak a sorsa, akkor a gondolkodó elme el fog tűnni! „Te” nem tudsz megszabadulni tőle, hiszen „te” vagy a gondolkodó elme. Az akkor fog eltűnni, ha képes vagy megvizsgálni a cselekedeteidet, és arra a következtetésre jutsz, hogy „te” valójában nem teszel semmit.

   De időnként szükséges előrelátóknak lennünk.

   Igen. Úgy érted, tervezned kell. Ez természetes. Tegyük fel, hogy egy szentnek el kell érnie az éjféli repülőgépet. Megtervezi, hogy mikor kell indulnia a repülőtérre, mikor fogyassza el vacsoráját indulás előtt, mikor szervezze meg, hogy az autó kivigye a repülőtérre. Mindez a működő elme tervezése, nem pedig a gondolkodó elméé. Ám a gondolkodó elme jelen van, amikor egy átlagember ugyanezt a tervet kiötli. Hol a különbség? Az átlagember azt mondja: „Én így terveztem, de mi lesz, ha a taxi defektet kap; mi lesz, ha nem érem el a gépet; mi lesz, ha a gép el sem indul vagy lezuhan?” Ez mind a gondolkodó elme, ami nincs jelen a szent esetében. Megteszi, amit meg kell tenni, és tisztában van vele, hogy bármi történik a jövőben, az nem tőle függ.
*
   A keresés azzal kezdődik, hogy egy individuális ego (a kereső) olyan tárgyként keresi a megvilágosodást vagy az Ön-felismerést, mint ami több örömet fog szerezni neki annál, amit el tud képzelni, hogy az anyagi világtól megkap. Innen indul el. Az ego megvilágosodás utáni kutatása intellektuális megértéssel nem érhet véget, csakis annak a szívben ébredő tökéletes megértésével, hogy sohasem létezett kereső, cselekvő – hogy sohasem létezett kereső, aki keresne. Van keresés, de nincs egyéni kereső. Van cselekvés, de nincs annak egyéni cselekvője. Ez a vége! S a keresés végét csak az az Erő hozhatja el, ami elindította a keresést.
*
   S hogy mikor végződik valójában? „Mit csinálok »én«? Mit keresek »én«? »Én« nem választottam azt, hogy keresésbe fogok.” Ezzel a felismeréssel kezdődik. „A keresésnek vége lesz ebben a test-elme organizmusban? Kit érdekel?” Amikor ez a „Kit érdekel?” a lelked mélyéről megjelenik – „A legkevésbé sem törődök vele, hogy megtörténik-e a megvilágosodás vagy sem, nem az én dolgom, nem én vagyok a kereső” – akkor a megvilágosodás valóban nagyon közel van már.
*
   Miért választ ki Isten egy adott test-elme organizmust arra, hogy megtörténjen benne a befogadás? Nincs válasz a miértre. Az egyedüli válasz az, hogy a teremtett tárgy számára nem lehetséges megismerni teremtő Alany akaratát. Azt azonban mindig éreztem, hogy a hogyan kérdése, már ami a spirituális keresést illeti, jogos. A tanítónak a lehető legnagyobb mértékben segíteni kell a hogyanban – a miért azonban szóba sem jöhet.
*
   Az egyetlen megfigyelő természetesen a Tudatosság – az egyetemes Tudatosság –, amelyben, mint a hullámok hálója a tengerben, a jelenségvilág megnyilvánulásának teljessége megjelent. Ennélfogva az egyetemes Tudatosság (a szubjektív numenon) az egyedüli megfigyelő (mint tiszta alanyiság), és minden más a megnyilvánulásban tárgy csupán. Ám az életben, a testtel való önazonosítás miatt, minden ember elfelejti, hogy éppen annyira tárgy, mint a többi tárgy, amit megfigyel. Magára ölti az abszolút numenon alanyiságát, és önmagát tekinti a többi megfigyelt tárgy megfigyelőjének. Így elbitorolva az egyetlen abszolút Alany alanyiságát, az ember elköveti az eredendő bűnt, s emiatt fogságba esik. Más szavakkal, az egyetemes Tudatosság személyes vagy egyéni tudatosságként korlátozza önmagát azáltal, hogy azonosítja magát egy elkülönült létezővel, és a személyt, a korlátok közé szorított egót véli a megfigyelő alanynak. Amint e téves önazonosságot felismeri, és az egyetlen Alanyként (vagy szemtanúként) megszilárdul igaz önazonosságában, a kötelék eltűnik, és megtörténik a megvilágosodás. Röviden: az „én” (ami szemben áll a „másikkal”) eltűnik, és helyén az „Én” az egyedüli forma nélküli, örök megfigyelő Alanyként ragyog.
*
   Az egyéni akarat és a személyes erőfeszítés kérdése rendkívül bonyolult, és nehéz megérteni. Ennek ellenére feltétlenül fontos nem csupán megérteni, de lényünkbe mélyébe olvasztani. A nehézség abból ered, hogy úgy tűnik, a legtöbb mester elméletben az eleve elrendelést, ám gyakorlatban a szabad akaratot tanította.
*
   Minden dualizmus káprázat, minden cselekedet önkéntelen, és minden akarat illúzió. Ha az ember egyszer felismeri ezt, akkor többé nem próbál meg spontán lenni. Ha látjuk az akarat illuzórikusságát, akkor minden cselekedet automatikusan önkéntelen lesz. Ezenfelül annak is nyilvánvalóvá kell válnia, hogy ez nem kíván erőfeszítést, amit valamiféle fegyelmi szabályok, gyakorlatok vagy eszközök – mint például valamilyen formulák, szavak vagy gondolatok ismételt kijelentése – használatával tennénk azért, hogy meglássunk valamit, ami már jelenlévő. A kínai bölcselet minden olyan erőfeszítést, ami a Tao felismerésére irányul, úgy tart, hogy „lábakat ragasztunk a kígyóra”, hiszen „minden Tao”. Érdekes megjegyezni, hogy Nisargadatta Maharaj is hasonlóképpen utalt az efféle erőfeszítésre.
*
   Tehát az én alaptanításom az, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” Azt kérdezed: „Ez azt jelenti, hogy nincs szabad akaratom?” Erre én a következő választ adom: „Szabad akaratod mindenkor érvényesült? Mindig megkaptál mindent, amit akartál? Nem. Vajon nem történtek-e olyan dolgok, amelyeket szerettél volna elkerülni? De bizony történtek. Mi a te tapasztalatod erről?” A tapasztalatod azt mondja, hogy tudod: nem mindig az történik, amit akarsz. Ezért én azt állítom: „Amit akarsz, az időnként megtörténik, időnként nem, s hogy megtörténik-e vagy sem, az Isten akaratától függ.”
*
   Meg lehet szabadulni az isteni hipnózistól?

   Biztosan. S hogyan? Egyedül az az Erő képes eltávolítani a hipnózist, amely előidézte. A hipnotizált személy nem képes megszabadulni a hipnózistól. A keresés is erről szól. A keresés nem más, mint hogy a hipnotizált személy meg akar szabadulni a hipnózistól, és tudni akarja, hogyan teheti meg ezt.

   És nincs is értelme megpróbálni?

   Nincs bizony. Pontosan ezt mondom. Próbálkozás mégis történik, igaz?

   Igaz.

   Vajon miért történik a próbálkozás?

   Mert az isteni hipnózis megteremti a próbálkozást is.

   Helyes. Tökéletesen így van. Az az Erő, amely megteremtette a hipnózist, most megteremti az attól való megszabadulásra irányuló erőfeszítést. Ezért mondom azt, hogy nincs egyéni kereső, aki a megvilágosodást keresné.

   Mégis nagyon úgy tűnik, mintha valós lennék. Még mindig belebonyolódok ebbe-abba.

   Ez a hipnózis maga. „Én” ez és ez vagyok. „Én” elkülönült létező vagyok. „Én” befolyásolni tudom az életemet. „Én” meg akarok világosodni. Ez a hipnózis.
*
   Tehát hogyan tudsz megszabadulni attól az elképzeléstől, hogy te vagy azoknak a tetteknek a cselekvője, amelyek ezen a test-elme organizmuson keresztül történnek? A válaszom, az elméletem erre az, hogy először értelmileg kell megértened, azután pedig személyes tapasztalatod által kell eljutnod annak az elkerülhetetlen, feltétlen elfogadásához, hogy te nem egy olyan egyén vagy, aki elkülönült a többitől és különálló cselekedeteket hajt végre.
   Először intellektuálisan fogod fel, hogy nem vagy elkülönült cselekvő. Azután a személyes tapasztalat által ez az elmélet olyan mélyen beléd ivódik, hogy feltétlen, teljesen elfogadható megértéssé válik.
*
   Egy átlagembernek nehéz megértenie és elfogadnia a finom, ám ennek ellenére jelentős különbséget az érzékekből adódó örömök élvezete és az azokhoz való ragaszkodás között. Nem arról van szó, hogy a megvilágosodás után a test-elme organizmus nem élvezi többé az érzékekből eredő örömöket. Az érzékekből eredő örömök tekintetében az a különbség a szent és az átlagember között, hogy míg az utóbbi szakadatlanul keresi ezeket, a szent nem vágyakozik utánuk, ám örömét leli bennük, amikor az élet menetében megjelennek. A szent nem keresi az örömöket, de nem is utasítja el őket, amikor felbukkannak. Más szavakkal, szándékosan nem tesz különbséget az elfogadható és az elfogadhatatlan között, hanem mindkettőre nyitott, amikor azok az élet sodrában megjelennek. Ha van választás, akkor a test-elme organizmus tovább folytatja a választást a körülményeknek, a természetéből fakadó tulajdonságainak és hajlamainak megfelelően anélkül, hogy a jó vagy a rossz kategóriáiban gondolkozna.
*
   Amikor beszélsz és hasonlatokat használsz, akkor a hasonlat csak bizonyos dolgokon alapulhat. Ezért, ahogy Ramana Maharshi gyakran mondta, „Az egyetlen tanítás a csend.” Bármilyen fogalmat, hasonlatot vagy metaforát veszel igénybe, mindegyik alapja szükségképpen valamiféle dolog.
*
   Az elvárással van a baj. Ez az élet egyetlen problémája. Elvársz valamit, nem kapod meg, és frusztráltnak érzed magad. Valójában a pénz a legnagyobb probléma a legtöbb ember számára. Én személy szerint úgy vélem, hogy nem szabad alábecsülni a pénz fontosságát. Ha a pénz nem jelent gondot, akkor a bajok nyolcvan százaléka eltűnik. Ezután azok maradnak meg problémának, amelyeket az elme az elvárásaiból teremt. Ha ezek az elvárások nem materializálódnak, akkor megjelenik a frusztráltság. Tehát ha lehetséges elvárások nélkül élni, akkor nincs frusztráció sem.
   Ha elvárások nélkül meditálsz, akkor nincs semmi gond. Én nem azt kérem, hogy ne meditálj, hanem azt, hogy meditálj elvárások nélkül. Most az történik, hogy leülsz meditálni, és várod, hogy történjen valami – hívd csendnek, egységben levésnek vagy bármi másnak. Hogy minek nevezed, nem számít, a probléma akkor merül fel, ha elvárásokkal meditálsz.
Ha viszont nincs benned elvárás, akkor éled az életedet, bármi is történjék. Miért ne hagynád történni az életet? Ezt nem mondhatom olyasvalakinek, aki pénz szűkében áll, akinek pénzt kell előteremtenie családja megélhetéséhez. Egy éhes embernek beszélni a spiritualitásról olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre. Neki nem mondhatom, hogy tegyen valamit anélkül, hogy pénzt várna érte. Ezért én soha nem becsülöm alá a pénz fontosságát. Ám ha a pénz nem jelent problémát, akkor miért legyenek elvárásaink? Hagyjuk történni az életet!